Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
És tehozzád hogyan szóltam,
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad, mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél?
Akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?
Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam, 
a hasadban rugdalóztam, 
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem, 
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam
vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna, 
akkor is szerettél volna?

Anyák napja
(népköltés)

Már megjöttünk ez helyre, 
Anyánk köszöntésére.
Anyám, légy reménységben,
Köszöntlek egészségben!

Amennyi a zöld fűszál,
Égen ahány csillag jár,
Májusban a szép virág: 
Annyi áldás szálljon rád!

Weöres Sándor: Buba éneke

Ó, ha cinke volnék, 
útra kelnék, 
hömpölygő sugárban 
énekelnék –
minden este 
morzsára, buzára 
visszaszállnék 
anyám ablakára.

Ó, ha szellő volnék, 
mindig fújnék, 
minden bő kabátba 
belebújnék –
nyári éjen, 
fehér holdsütésben 
elcsitulnék 
jó anyám ölében.

Ó, ha csillag volnék 
kerek égen, 
csorogna a földre 
sárga fényem –
jaj, de onnan 
vissza sose járnék, 
anyám nélkül 
mindig sírdogálnék.

Pákolitz István: Anyámnak

Hogyha virág lennék, 
ölelnélek jó illattal;
hogyha madár lennék, 
dicsérnélek zengő dallal;
hogyha mennybolt lennék, 
aranynappal, ezüst holddal, 
beragyognám életedet csillagokkal.

Virág vagyok: ékes,
piros szirmú, gyönge rózsád,
madár vagyok: fényes 
dalt fütyülő csöpp rigócskád, 
eged is: szépséges 
aranynappal, ezüstholddal, 
beragyogom életedet csillagokkal.

Donászy Magda: Ajándék

Színes ceruzával
rajzoltam egy képet, 
anyák napján reggel,
Édesanyám néked.

Lerajzoltam én egy 
aranyos madarat,
aranyos madárra
aranyos tollakat.

Elkészült a madár, 
Nem mozdul a szárnya…
Pedig hogyha tudna, 
a válladra szállna.

Eldalolná csöndben
tenéked egy dalban, 
amit anyák napján 
mondani akartam.
 

Donászy Magda: Anyák napján

Tavaszodik, kis kertemben 
kinyílik a tulipán.
Ragyognak a harmatcseppek 
anyák napja hajnalán.

Kinyílott a bazsarózsa, 
kék nefelejcs, tulipán, 
neked adom anyák napján, 
édes-kedves anyukám.

Donászy Magda: Édesanyámnak

Te vagy a nap 
fenn az égen. 
Én kis virág 
meseréten.
Ha nem lenne 
nap az égen, 
nem nyílna ki a virág. 
Virág nélkül 
de szomorú 
lenne ez a 
nagy világ.
 

Csanádi Imre: Mi van ma, mi van ma?

Mi van ma, mivan ma?
Édesanyák napja
Pár szál virág a kezemben:
édesanyám kapja.

Azt is azért adja, 
aki szorongatja:
Édesanyám, édesanyám
jó szívvel fogadja!

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik 
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került, 
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes, 
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás, 
olyan csuda-szó ez.

„Anyu, anyu! Anyu!”
hangzik este-reggel, 
jaj de sok baj is van 
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom. 

Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Horváth István: Anyanyelvemben őrizlek téged

Anyám a hangod nem hallom többet.
Anyanyelvemben őrizlek téged.
Szavaid szívem mélyén dübörögnek.
Úgy zengik vissza a mindenséget,
ahogy azt tőled szóval tanultam.
Kis nép nyelvén, de Anyám, tiéden.
Anyám vagy, s én is fiad, ki voltam.
Ez nem szégyenem se büszkeségem.
Anyám vagy! Most már csak a szavakban!
S, hogy többé hangod, jaj, nem hallhatom,
drágább a szavad, mélyebben dobban.
Nincs a földön oly kincs, se hatalom,
mely megfolythatna fiad ajkán.
Dédunokád is őrzi „Vénanyót”.
Nem kell előtted pirulnunk, Anyám,.
Megőrizzük, mit ajkad ránk hagyott.

Létay Lajos: Édesanyám, mit segítsek?

Édesanyám mit segítsek?
Cukrot törjek? Hozzak lisztet?
Megpörköljem tán a kávét?
Elszaladjak hagymaszárért?
Neked száz és száz a dolgod,
míg ebédünk egybehordod;
míg az asztal megterítve,
csak te fáradsz, te s megint te!
Ámde én nem hagylak téged,
tétlen mint is nézhetnélek?
S épp ma van lám neved napja,
hát így üld meg, mosogatva?
Édesanyám, mit segítsek,
hogy ne fáradj, légy mind frissebb?
Megtennék én mindent érted,
minden gondtól kímélnélek.
Hogy vidáman élj sokáig,
s ifjan lásd meg unokáid.

Kádár János: Anyáknak

Édesanyám, anyám, anyácskám,
menedékem, kedvem, szép orcám,
víg napom, csillagom, virágom,
fogadd el szerényke virágom.
Édesanyám, anyám, anyácskám,
anyukám, édesem, jó mamám,
kenyerem, illatom, virágom,
fogadd el szerényke virágom.
Édesanyám, anyám, anyácskám,
anyukám, édesem, jó mamám,
menedékem, kedvesem, szép orcám,
víg napom, csillagom, virágom.
Kenyerem, illatom, virágom,
fogadd el szerényke virágom:
ha megteszed én is virágzom.
Ha megteszed én is virágzom.

Áprily Lajos: A kertbe ment

Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod,
Én nem tudom, virágok ültetését,
ágyásaidban hogy igazítod.
Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szívével
bánatosan kertbe ment anyám.
Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.
A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.
Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:
asphodelosod és liliomod.

Fazekas Anna: Köszöntő

Hajnaltájban napra vártam,
hűs harmatban térdig jártam,
szellő szárnyát bontogatta,
szöghajamat fölborzolta.
Hajnaltájban rétre mentem,
harmatcseppet szedegettem,
pohárkába gyűjtögettem,
nefelejcset beletettem.
Hazamentem, elpirultam,
édesanyám mellé bújtam,
egy szó sem jött a nyelvemre,
könnyem hullt a nefelejcsre.
Édesanyám megértette,
kicsi lányát ölbe vette,
sűrű könnyem lecsókolta,
kedve szóval, lágyan mondta: 
„Be szép verset mondtál, lelkem,
be jó is vagy, kicsi szentem!"
S nyakam köré fonva karját
ünnepeltük anyák napját.

Áprily Lajos: Féltél, anyám?

Sírod körül harc volt, hadnép rohant,
vad ütközetben reszketett a hant.
Féltél, anyám? és gondoltál-e rám?
Te nem féltél, csak féltettél anyám.

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban 
itt e földön senki sem szerethet jobban! – 
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!

Mécs László: Az anyánk

Hej, ti vándor vén legények,
sorsosim, víg agglegények!
Hejehujás cigány élet,
a mi sorsunk: dáridó,
vérző szívet ámító.
Hideg fészek ami fészkünk,
A szívünkbe ha belenézünk,
kurjantunk és fütyörészünk,
ne hallja meg senki sem,
hogy búg bent egy requiem.
És egy este lámpa lobban,
szellem-szárnyon, halk-titokban,
zárt ajtókon át betoppan,
szíve szirmát szórja ránk,
ami édes jó anyánk.
Ránk tekint virágszemével,
ajka szól bölcső-zenével:
s mint szivárvány, úgy hull széjjel
minden álarc, ámító
lötty, virág és dáridó.
Visszavedlünk jó gyereknek
s karján bölcsős szeretetnek,
mélyről, mélyről megerednek
tiszta, régi könnyeink,
tengermélyi gyöngyeink.
O a jóság, szem-becézés,
csak csicsijjáz, csókol, néz: és
vad szívünkben minden vérzés,
bíbor-csermely elapad,
átkos ének elakad.
Mosolygása édes ünnep:
rávilágít minden bűnnek
gyökerére: mint kitűnnek
este mint a csillagok,
hogyha holdjuk fölragyog.
Megvigasztal, fölmagasztal,
illatos lesz lámpa, asztal,
megtelünk a szent malaszttal,
és elalszunk édesen,
csoda-csoda csendesen...

Erdélyi József: Anyai szó

Vertük a fecskefészkeket,
az istálló eresz alatt,
kínoztuk és csaptuk a földhöz
a kopasz fecskefiakat.
Nem hatottak meg a kifosztott
madarak sikongásai, -
játszottunk... Van-e különb játék,
mint életekkel játszani?...
Egy kisfecskét én hazavittem,
hogy anyámnak megmutatom –
A szívemet cseréltem el
azon a végzetes napon,
az én ártatlanul kegyetlen,
öldöklő gyermekszívemet...
Anyám is jobban tette volna,
ha nem szült volna engemet!
Nem bántott, csak azt mondta, hogy
a fecske Isten madara,
s aki bántja, azt megveri
az Isten tüzes ostora.
Azt kérdezte: hogy esne nékem,
ha megfogna egy óriás,
s kitépné a két kezemet,
mikor nem is volnék hibás?...
Tanyasi játszótársaimnak
elmondtam: mit mondott anyám,
de félrelöktek. Nem fogott
rajtuk a jámbor tudomány.
Magam is maradtam, kis tudós,
egy játékommal kevesebb,
két kezem tisztább, mint a másé,
de a két szemem könnyesebb...
Miért is tanított jóra, szépre?
Miért nem mondta, hogy öld, csak öld,
ne sajnáld a kicsit, a gyengét,
mert az erőseké s Föld,
kiknek szívében nincs bűnbánat,
se irgalom, se kegyelem!...
Fegyverrel bírják a világot,
és énnekem nincs fegyverem.

Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ,
nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.
Nem hallja, hogy siratja rablott
szerelmes a szerelmesét, -
egy neveletlen, óriás,
vad gyermek az emberiség.
Ki fékezi meg ezt a játszó,
gyilkos óriásgyermeket?
Ki fogja égi tudományra
a durva népvezéreket? –
Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szívről szívre, szájról szájra,
se is némulj el sohasem!...

Áldás

Ahány virágszál van
Ott künn a határban,
Ahány fényes csillag
Nyári éjszakában,
Oly sok évig éljen
Anyám boldogságban.
Ahány madár dalol
A virágos réten,
Ahány jó ember van
Széles e világon
Édes jó anyámra
Annyi áldás szálljon.

Takács Irén: Az édesanya

Ha beteg vagy, fáradt,
És ha gyötör a bánat,
Betakar, vigasztal,
Megveti az ágyad.
Szeresd ezért nagyon
Az édesanyádat!
Sokszor bizony rossz vagy,
Talán nem is láttad
Mikor a két szemén
Könnyek vontak fátylat.
Tiszteld ezért nagyon
Az édesanyádat!
Ő mindig gondol rád,
Megvarrja a ruhád,
Egész nap dolgozik,
Késő estig fárad.
Tiszteld, szeresd ezért
Az édesanyádat!
Gondolj mindig arra,
Hogy a legdrágábbat
Addig kell szeretni,
Míg melletted állhat.
Tiszteld, szeresd ezért
Az édesanyádat!

Gyermeki köszöntő

A hóvirág fehér csillag,
Vele a tavasz kacsingat,
Kék csillag az ibolya,
O a tavasz mosolya. 
Ahány virág van a réten,
Számlálj te is annyit évben,
S mint a virág maradj vidám
És fiatal, édesanyám!
Állj meg vándor!
Légy akárhol,
Tartsál velünk,
Anyákat köszöntjük
Életükre áldást kérünk,
Kiket úgy szeretünk.
Isten adjon minden jót,
Meghallgatva a gyermeki szót:
Éltesse az anyákat,
Fogadják a hálánkat.

Szeresd édesanyádat

O az, aki halkan
Bölcsőd fölé hajol,
O az, aki neked
Altató dalt dalol.
Megmosdat, megfürdet
Megfésül szépen,
Tündér mesét mond
Lágy téli estéken.
Amikor beteg vagy
O az, aki ápol,
Két szemében mennyi
Aggódás, gond lángol.
O az, aki mindig
Imádkozik érted
Nincs, óh nincs határa
Nagy szeretetének.
Tele van a lelke
Érted égő fénnyel,
Ne bántsd meg őt soha
Engedetlenséggel.

Az anya

Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna,
Belőle nőtt testünk acélos izma.
Hiába félénk, reszkető a lelke,
A pompás lángot belénk o lehelte.
O is volt láng, kerengő víg madárka,
Ábrándmezőket dallal o is járta.
S talán csöndes estén szívedbe dobban,
Hogy arany faja lángolt víg dalokban.
Hiába félénk, reszkető már lelke,
Költőbe, szentbe, hősbe, új emberbe,
A pompás, gazdag lelket o lehelte.

Az anya

Hiába gyönge, fáradt asszony, vézna,
Belőle nőtt testünk acélos izma.
Hiába félénk, reszkető a lelke,
A pompás lángot belénk o lehelte.
O is volt láng, kerengő víg madárka,
Ábrándmezőket dallal o is járta.
S talán csöndes estén szívedbe dobban,
Hogy arany faja lángolt víg dalokban.
Hiába félénk, reszkető már lelke,
Költőbe, szentbe, hősbe, új emberbe,
A pompás, gazdag lelket o lehelte.

Ima

Édes jó Istenem
Hallgasd meg imámat,
Áldd meg minden jóval
Édes jó anyámat.
Áldó két kezedet
Tartsad mindig rajta,
Mosolyogj rá szeretetet
Ne legyen bús napja.

Egy szívem van…

Ha száz szívem volna:
Mind érted dobogna,
Szelíd arcod mind a százban
Napfényként ragyogna.
Áldjon meg az Isten
Jártadban, keltedben.
Hová nézel a virág is
Ott nyíljék legszebben.
Nincs több, csak egy szívem,
Csak egyetlen egy van:
Ám, de százzal sem tudnálak
Szeretni már jobban.
A te neved zengi
Minden dobogása…
Szálljon reád édesanyám
Az Isten áldása!

Nagy Ferenc: Édesanyám

Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból..
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sir az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
A amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.  

Forrás: http://anyaknapja.kikoto.net/

Falu Tamás: Anyád

Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
minden pillanatban gondolt o reád.
Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt,
félre tolt az útból, s elé o feküdt.
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
ha fáztál, a lelkét terítette rád.
Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd,
simogatta sebed, sírta könnyeid.
Hogyha megbántottad – mért bántottad őt?
Nem sírt ő sohasem a szemed előtt.
Nem hangzott ajkáról soha-soha vád,
akihez rossz voltál, az volt az anyád.

Ágh István: Virágosat álmodtam

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.

Kiss Jenő: Anyád szemében

Anyád szemében
ott a nap;
sugarai rád hullanak,
hogy nőj te szépen.
Anyád szemében
ott a hold,
beteg, ha voltál, rád hajolt
a lázas éjben.
Anyád szemében
ott a víz;
a könny, ha utad félre visz,
jaj! baj ne érjen...
Anyád szemében
ott a tűz:
ha csüggednél, szívedbe tűz,
lobogjon, égjen!

Farkas Árpád: Anyák némasága

Csak a gyermekek tudják mohó irtózattal a késeket nézni.
Mint a hegedű, az anyák melléhez szorítva énekel a kenyér,
a villanó penge simulása benne hópuha muzsika.
Morzsák havazásába tartják arcukat a gyermekek,
csak ok, ok tudják az anyák mellére szaladó késeket
mohó iszonyattal nézni.
Távolodnak tőlünk az anyák, kiürülnek álmainktól, mint az edények.
Mellük, akár az otthoni csiprok, kanalak, csészék, ajkunk kihűlt formáit őrzi.
Szél ver minket, férfivá, késsé élesít a fenőkő- idő.
Csak az anyák tudják mohó, lármátlan iszonyattal a fiakat nézni,
ha kenyérszegő késként csobogó mellükre szaladnak.

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral az ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra,
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám,
s a ruhák fényesen, suhogón,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás o, -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Petőfi Sándor: Fekete kenyér

Miért aggódol, lelkem jó anyám?
Hogy kenyeretek barna, emiatt?
Hisz meglehet, ha nincs idehaza,
tán fehérebb kenyérrel él fiad?
De semmi az! Csak add elém, anyám,
bármilyen barna is az a kenyér!
Itthon sokkal jobb ízű énnékem
a fekete, mint máshol a fehér!

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.
Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.
Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.
Amíg o van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?
másik bánatom: hogyha o majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.
Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.
Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Szabó Lőrincz: Az anyák

Csak egy voltak kivétel, az Anyák
Szentek és ápolónők: a csodát,
a jelenést láttam bennük. A nagy
odaadást, az aggodalmakat,
a virrasztást, a könnyet, s mind, amit
a no szenved, ha otthon dolgozik,
a gondviselést. Hogy testileg mi a
férj, feleség s a család viszonya,
nem sejtettem-kutattam. Valami,
éreztem, előre elrendeli,
ki hol álljon, mi legyen, öröme,
bánata mennyi, milyen gyermeke,
és ezen változtatni nem lehet.
A férfi maga küzdi ki szerepét,
a nők az eleve elrendelés:
ok a béke, a jóság, puhaság a földön, a föltétlen szeretet...
Anyám, nyújtsd felém, öreg kezedet?

Áldás a szülőkre

Van hely, hol minden kicsi széken
Nevetve ültem egykoron.
S tipegő léptem, gügyögésem
Mosolyt rajzolt az arcokon.
Van ház, ahova tartozom,
Más otthonba sohse térek,
Bármely családhoz, minden házba
Csak, mint idegen, úgy lépek.
Valakiket: a szüleimet
Eléggé meg nem áldhatom,
Valakinek, ha százszor élek
Adósságom le nem róhatom.

Már megjöttünk e helyre

Már megjöttünk e helyre,
Anyák köszöntésére,
Anyám légy reménységgel,
Köszöntlek békességgel. 
Amennyi a zöld fűszál,
Égen ahány csillag jár,
Májusban a szép virág,
Annyi áldás szálljon rád.

Jó anyámnak

Jó anyámnak két kezére
Csókjaimat hintem én,
Ezzel a két dolgos kézzel,
Áldd az Isten amíg él,
Jó anyámnak két kezét,
Álld meg Isten jó szívét,
Két kezét, jó szívét,
Áldd meg Isten amíg él,
Amíg él.
Ez a két kéz estenként
Hogyha gond, bú, baj elér,
Elsimítja homlokodról
A búbánat fellegét.
Jó anyámnak két kezét,
Áldd meg Isten jó szívét.
Két kezét, jó szívét,
Álld meg Isten amíg él,
Amíg él.

Öntözgetem

Öntözgetem rózsafámat,
De nem is hiába,
Anyáknapja ünnepére,
Kihajt minden ága.
Nyílik kelyhe rózsa szálnak,
Úgy tűzöm a kebelére
Az édes anyámnak.
Kis madárka szólj az ágon,
Gyönyörűen, szépen,
Ne legyen ma bánat az én
Jó anyám szívében.
Dalod után enyhül minden bánat,
Dalolj, dalolj kis madárka,
Az édes anyámnak.

Édesanyám

Sebesen száll a felhő az égen
Nem láttalak édesanyám régen.
Ha én szállni mint a felhő tudnék,
Édesanyám csak tehozzád szállnék.
Tavasz lesz már, a hó kezd elmenni,
Be szeretnék kék ibolya lenni.
Kivirítnék az anyám kertjében,
Hadd tűzne fel dobogó keblére.
Sem felhő, sem ibolya nem vagyok,
Elhagyatott árva gyermek vagyok,
Messze van az édesanyám gáza,
Csak búsulok, sóhajtok utána.

Szófogadás

Figyeljél mindenkor
Szülőid szavára,
Apádnak, anyádnak
A jó tanácsára.
A szófogadatlan
Egyszer majd megbánja:
Miért nem hallgatott
Szülői szavára.
Anyai szív
Van-e olyan drágaköve a világnak
Amilyen a szíve az édesanyának?
Ér-e annyit annak hideg ragyogása
Mint az édesanya szelíd mosolygása?
Senkinek sem lehet olyan drágagyöngye,
Mint az édesanya értünk hulló könnye.
Mint az édesanyánk féltő, óvó karja,
Mely testünket, lelkünket védőn betakarja.

Este

Mielőtt nyugodni mennél
Imádkozzál gyermekem. 
így szól jó anyám szelíden
minden este énekem.
Imám elvégezve szépen
Jó anyám megdicsér,
Homlokomra adja csókját
És aztán nyugodni tér.
De én nem, én kezeim még
Jobban összekulcsolom,
S hálás szívvel jó anyámért
Istenhez imádkozom.

Az édesanya

Nincsen a gyermeknek
Olyan erős vára,
Mint mikor az anyja
Őt karjaiba zárja.
Nincsen őrzőbb angyal
Az édesanyánál,
Éberebb csillag sincs
Szeme sugaránál.
Nincs is annyi áldás
Amennyi sok lenne,
Amennyit az anya
Meg ne érdemelne.

Köszöntő

Egy kis verset súgott nekem
A szerető szívecském,
Megtanultam s el is mondom
Édesanyák ünnepén.
Reggel imám azzal kezdem,
Este azzal végzem,
Az én édes jó anyámat
Áldd meg s tartsd meg Isten.

Nem tud úgy szeretni

Nem tud úgy szeretni a világon senki
Mint az édesanyám tud engem szeretni.
Akármit kívántam megtette egy szóra,
Még a csillagot is reám rakta volna.
Mikor a faluban iskolába jártam,
Rendesebb egy gyerek nemigen volt nálam.
El nem tűrte volna o azt semmi áron,
Hogy valaki nálam szebb ruhába járjon.
Éjjel – nappal őrzött mikor beteg voltam,
Magát nem kímélte, csak értem aggódott.
Mikor felgyógyultam, fáradt két szemében
Öröm könnynek égtek, s csókolva becézett.
Én Istenem áldd meg, őrizd az anyámat,
Viszonozhassam én ezt a nagy jóságot.
Lássak a szemében boldog örömkönnyet,
Ne lássam én soha búsnak, szenvedőnek.

Tompa László: Anyám kinéz az ablakon

Anyám reggelenként
Ablakán kinéz: 
fagyott, jól felöltözz
lelkem, ha kimész.
Máskor szól: no lám, hogy
Átsütött a nyár,
Nehogy kigyúltan
Hideget igyál.
Mindig így figyel rám,
Törődik velem.
Most ne legyek lassú,
Most ne hirtelen.
S teszi ezt, mióta
Megszülettem én,
És folytatja most is
Ameddig csak él.
Mert a lelkem o
Velem van itt is.
Anyagondja rajtam,
Varázsing és pajzs.

Ima

Köszönöm, hogy teremtettél
Az anyaméhben is ismertél,
Csillagok fényénél formáltál
Szerető Atyámmá igazultál.
Köszönöm, hogy gondot viseltél
Éveimhez jót reméltél
Szívembe ültettél rendet
Örökzöld hömpölygő csendet.
Köszönöm, hogy hozzám szóltál
Igéden át rám találtál,
Szememben tornyot emeltél
Tűz-lángú ostorral szerettél.
S köszönöm, hogy éjt is adtál
Sebeimre felhőt raktál,
S míg vánszorogtam kebleden át
Rám lehelted a hold bánatát.

Anyák napjára

Bokrétát kötöttem
Jó anyám napjára,
Örül a bokrétám
Minden egyes szála.
S azt mondatja velem
Illatos virágom:
Legyen áldás az én
Édes jó anyámon.

Édesanyám

Reggel óta tanakodtam,
Mit mondhatnék tenéked,
Olyan szépet gondoltam ki,
Hogy elmondani nem lehet.
Nem találtam rá szavakat,
Még verset sem találtam,
Minden, amit elmondhatnék
Itt van egy szál virágban.

A mi édesanyánk

A mi édesanyánk drága szent egy asszony
Nem az volt a sorsa, hogy rózsát fakasszon,
Mert bizony az élet nem nagyon kímélte
A gondot, a sok bajt végtől végig élte.
A mi édesanyánk drága szent egy asszony,
Emléke is elég, hogy könnyet fakasszon,
Hej, virrasztott nehéz éjszakákon értünk,
Amikor a láztól majd hogy el nem égtünk.
Fáradt behunyt szemmel hányszor elgondolom:
Mi, kiket felnevelt ezer gondon, bajon,
Tudunk-e valaha hálásak is lenni,
Tudunk-e valamit ezért neki tenni?
Mert apró ajándék, virágcsokor, ékszer,
Amit egy-egy gyermek ad neki elégszer,
Mind nem viszonozza, amit áldozott ránk,
Ezért szent a mi édesanyánk.

Anyám

Anyám könnye fürösztgetett
Ha az élet beszennyezett.
Az öröme napsugár volt,
Rajta volt az egész égbolt.
Az o nyelve, anyanyelvem,
Az én élő örökségem,
Édesanyám én szeretlek,
S ma is szívből köszöntelek.

Benedek Elek: Kisbaconi temetőben

Kisbaconi temetőben
Most van a nap lemenőben,
Ráverődik a sugára
Jó szüleim sírhalmára.
Egykor, régen haj de féltem,
Ha temetőbe léptem,
Vége már a félelemnek,
„Nagyapóék" ott pihennek.
Testem, lelkem hogyha fáradt,
Ide jönni érzek vágyat,
Ide jövök este, reggel,
S beszélek az öregekkel.
Elmondom, hogy bárhol járok
Mindenütt gondolok rájok,
Hálás szívvel, könnyes szemmel,
Gyermeki szent szeretettel.
Hogy mit írtam sok-sok könyvben,
Tőlük kaptam mind örökbe,
S ha szívemben van szeretet
Ez az ok szívükből eredt.
A forrását minden jónak
Köszönhetem „Nagyapónak",
Nagyapónak és párjának,
Az én édes nagyanyámnak.
Óh, áldott föld, szent sírhalom,
Szálljon reád csend, nyugalom,
S hogyha pályám megfutottam
Én is itten nyugodhassam.

Az én édesanyám

Az én édesanyám
Galamblelkű asszony,
Életfáján Isten
Sok rózsát fakasszon.
Sugaras a lelke
S a szíve nemesfém
Ez drága színarany
Az meg szelíd napfény.
Megszokott imáját
Mikor mondogatja
Az égben is értem
Jár a gondolatja.
Én édes jó anyámnak
Földön párja nincsen
Nagy szeretetéért
Mind a két kezével
Áldja meg az Isten.

Áldd meg Isten

Ki az, aki ápol
Születésem óta,
Testemet, lelkemet
A bajtól is óvja?
Ki tanított engem
Isten szent nevére,
S ha baj vagy bánat ér,
Ki ölel szívére? 
Könnyes lesz a szemem,
Ha róla beszélek,
Az én édesanyám
Ez az áldott lélek.
És szívemnek nincs szebb
Kívánsága, vágya
Csakhogy őt az Isten
Ezerszer megáldja.

Édesanyám

Ha mosolygó arcod nézem,
Hogyha forró csókod érzem,
Tudom szeretsz édesanyám,
Szeretlek én is igazán.
Ég felé száll imádságom,
Ami jó van a világon,
Amit remél, kíván szíved,
A jó Isten mind adja meg.
Legyen örömökkel telve
Életednek minden perce.

Ima

Mennyei jó Atyám, őriző pásztorom,
Kelő nap fényénél hozzád fohászkodom.
Fejet hajt előtted a fűszál, virágszál,
Hálát adok néked, hogy reám vigyáztál.
Ne hagyj el engemet édes jó Istenem.
Oh, ha te vagy velem, kicsoda ellenem?
Függeszd őrző szemed édes jó anyámra,
Hints áldást fejére, a lába nyomára.

Édesanyám szeme

Olyan a te szemed,
Mint a nap az égen,
Őrködve kíséri
Minden kis lépésem.
Ragyogó sugarat
Szór minden utamra –
Őrködő szemedet
Felhő ne takarja.
Jóságos két szemed
Őrizőm, oltalmam:
Mint a fényes csillag
Mindig úgy csüng rajtam.
Jóságos két szemed
Könnyet ne hullasson,
Mint a fényes csillag
Mindig mosolyogjon.

Édes jó anyám

Elnézem a fecskét
Fiát hogy eteti,
Hogy betakargatja,
Hogy gondját viseli.
Te is így viseled
Gondomat jó anyám!
A lábad nyomát is
Hát hogyne áldanám.

Édes jó anyám

Édes jó anyám
Az az imádságom,
Égben lakó jó Istenünk
Rád nagyon vigyázzon.
Szórja be útadat
Gyönge violával,
Jutalmazó két kezének
Minden áldásával.

Édesanyámnak

Ha csak egy virág volna
Én azt is megkeresném,
Ha csak egy csillag gyúlna
Fényét ide vezetném.
Ha csak egy madár szólna,
Megtanulnék a hangján,
Ami csak szép s jó volna
Édesanyámnak adnám.

Az édesanyám

Drága jó édesanyám,
Tavasz van a világon,
Nap süt le a földre,
Madár szól az ágon.
Szívünk világában
Szintén szép tavasz van,
Szeretetnek napja
Fürdeti sugárban.
Tele van a szívünk
Szép madárénekkel,
Légy megáldva hosszú
És boldog élettel.

Anyámnak

Virágot kerestem
Pirosat, fehéret,
Bokrétába kötöm
S odaadom néked.
Nem is kívánok én
Érette egyebet
Csak édesanyámat (csakhogy nagymamámat)
Az Isten tartsa meg.

Anyák napjára

Színe szárnyú kis madárka
Csicsereg az ágon,
Tarka szegfű mosolyog a
Meleg napsugáron.
Virág, madár, s az én szívem
Őszintén kívánja:
Édes anyát a jó Isten
Éltesse, megáldja.